Édesanyám testvére, ő az én névadó szülőm, de mindig csak a Keresztmamámnak hívtam, röviden Keresztke volt mindig. Amióta megszülettek a gyerekek ő lett a harmadik tiszteletbeli nagymama. Saját unokái nincsenek, de a szíve mindig is olyan hatalmas volt, hogy akármennyi gyerek beleférne. 🙂 Nem hogy a saját vére… Amikor az unokaöcsémmel kicsik voltunk, akkor minden fincsi és csini dolgot megkaptunk tőle. Ha bármilyen falatot eszik és ízlik neki, akkor egy perc múlva már biztosan a te szádban is van egy falat. 🙂 Mindenét odaadná azoknak akiket szeret. A szolgálatkészsége példaértékű. Mind csak tanulhatunk tőle. 🙂
Jó vele lenni, mert sokat lehet vele nevetni. Olyan játékötletei vannak, ami nagyon sok helyzetet megold. Nagyon sokszor van, hogy egy hirtelen kreatív ötlettel megold helyzeteket, akár főzés terén van ez, akár a gyerekekkel. Abszolút konfliktuskerülő, ami néha azzal jár, hogy a saját igényeit nyomja le. Szeretném, ha ezen változtatna, mert hiszek abban, hogy mindig mindenki elmondhatja, hogy mit érez, még azt is talán, hogy mit szeretne, a megfelelő hangon. Nagyon rugalmas és nagyon igyekszik mindenkire odafigyelni. Ha valaki volt már ilyen ember körül, az tudja, hogy ez mekkora áldás. 😀
Mindig is törékeny, apró, de szívós kis nő volt és még ma is kő keményen dolgozik és vígan elsétálgat akár egész nap. Nagyon nyitott az én egészségbarát ötleteimre. Amióta itt van még fogyott is, amire ő is meg én is büszkék vagyunk. Nagyon barátságos is. A női Bibliaórára el szoktam vinni és bár frusztrálja, hogy nem érti a nyelvet a kedvessége már mindenkinek feltűnt. Mindenkivel tud kommunikálni. Olyan dolgokat “mondott” el embereknek, amikor nem voltam ott, hogy csak ámultam. Volt, hogy Kamilla le akarta inteni, a zöldség boltban, hogy úgy sem értik, ha magyarul akar beszélgetni, de pont kifogott valakit (talán valaha erdélyi lehetett), aki tudott egy két szót magyarul. 😀
Néha megijed és pánikba esik, de ilyenkor megnyugtatom – én nem szoktam pánikolni. A gyerekeket sokszor úgy kiszolgálná, ami már az önállóságuk kárára van. Sok házimunkára “ráugrik”, ami az én feladatom lenne, már győzködtem, hogy horgoljon, de nem az az egy helyben ülős fajta. 😉
Otthon voltunk (Csömörön) és már nem dolgozott, akkor Ő volt az én nagy segítségem. El tudtam menni vásárolni, tudtam rendszeresen randizni a férjemmel, eljárhattam kórusban énekelni. Hajnalban felkelt, amikor Violát kora reggel vittem tornázni és így a hidegben nem kellett 3 gyereket cipelnem ide-oda. Nagyon sokat segített és főzött, hogy mindig saját főtt ételeinket ehessük. Amikor kiderült, hogy költözünk, persze ő is teljesen maga alatt volt. Őszintén az első gondolatra én is, mert el sem tudtam képzelni, hogy a mindennapos segítsége nélkül hogyan boldogulnék. Rögtön felajánlotta, hogy együtt elrepül velünk, hogy ne kelljen 3 gyerekkel bumliznom az első úton és segít a berendezkedésnél. Akkor a férjem azt mondta, hogy nem szeretné ezt. Ha kijön Amerikába, akkor ne a legelején, hanem később. Ez egy nagy béka volt nekem. Nehezen ment le. Végül is elfogadtam és nem is bántam meg, hogy így történt. Igaza volt a Kedvesemnek, hogy az első kemény hónapokat együtt kell megküzdeni. Amikor már közeledett a az Amerikába érkezésének a napja, akkor már egyre furábban éreztem magam. Kialakítottam egy rendszert, már kezdett beállni, hogy mikor mit és hogyan csinálok. Úgy éreztem, hogy frissen szerzett önuralmamat a helyzet felett veszélyeztetni fogja a kedves szolgálatkészsége.
Igen, hátradőltem, nem kapkodom ki a kezéből a dolgokat, na jó néha igen, mert főzni én is nagyon szeretek. A mosógépet meg szárítógépet nem engedem, hogy használja 🙂 meg sem mutattam, hogy hogy működik. 🙂 Még mindig kicsit fura, mert azt sem szeretném, ha csak ücsörögne és lesné, hogy én mit csinálok, de ha elkezd csinálni valamit, akkor meg úgy kell rugdosnom magam, hogy én is beszálljak, ha meg nem szállok be, akkor meg tiszta lelkiismeret furdalásom van, hogy azt nekem kéne csinálni.
A múlt vasárnap nagyon klassz volt. Kedves férjem elvitte Katimamát New Yorkba. Nagyon jól érezték magukat, sokat sétáltak, múzeumban voltak, beszélgettek. Én meg nagyon szépen rendezgettem itthon a dolgokat. A lányok igazán odatették magukat, minden szépen időben megtörtént. Nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy azután is lesz élet, ha hazautazik. 😀 Ám addig is jól megpuszilgatom, megölelgetem a mi Angyalkánkat.
Kalandozásaink 